LM.C - Ningyo no namida

A bálna aki az égen lebeg és az alámerülő szégyenlős felhők.
A folyó az idők végezetéről.
Véletlen találkozás amit a tenger mélyéről eltávolított talaj okozott.
Csendben énekli a verset,
Az énekes akit keresünk, a fiatal hölgy a szakadékból.
A csillogó uszony és az ezüst homok nyaklánc.
Minden alkalommal szökőár keletkezik mikor a  hosszú szempillái pislantanak.
A tenger fenekére süllyedt hajók iránt érzett szeretete.
Édes játék, csábító meghívás.

Ezzel úgy döntött, hogy véget vet ennek és a szívnek.
Túllépi az ajánlatot és újra mormolja a varázsigét.
De majd őt is elmossák a hullámok és eltűnik mint egy homokba írt szerelmes levél az újra és újra fellángoló, kitartó szerelemről.


Loccs, loccs. Fuldoklik a szerelemben,
A szánalmas hal.
Az előre-hátra ringó korall színpadon habbá válik, a nő kit megfosztottak hangjától.

Az éjszakai ég és a csillagok eltűntek a meleg dagály szelétől.
Az álmokhoz aludni kell.
Ez a való világ.
Nincs több kíváncsiskodás, a sok hiba megismétlődik újra és újra.
A bűnbánat valahogy jelentéktelenné vált.
Már nincs mit tennie.


A tökéletlen szívében nyíló virág nem szennyeződött be,
Világos rózsaszín, de ha Loreleire árnyék vetül, a szirének ma éjjel énekelni fognak.

A nő elüti a lángoló tűz labdát.
Az közönyös arcú tenger csak nő és
Elmossa s lepergeti a virág szirmot, mit ragyogó vörös szín öntött el.
Olyan mint egy könnycsepp.


Loccs, loccs. Fuldoklik a szerelemben.
Mindenki olyan mint ez a hal.
A növekvő Hold megvetően nevet.
A korall színpadon, ez a fiatal lány aki nem bánt meg semmit szétszóródott és elszállt.

S még te is ki őszintén feladtad, habbá válhatsz.